Első és eddigi egyetlen szonettkoszorúm.

Búcsújáró ének
(2014. október 22. - november 1.)

Mottó
,,Mi volt előtte?"
,,Előtte? Semmi."
,,Mi lesz utána?"
,,Utána? Semmi."
,,Ez hát az élet?"
,,Az élet? Ennyi."

Megosztás a facebookon

I. kripta
Néha úgy érzem, talán már ember sem vagyok.
Bár mint mások, úsznék a játszi pillanatban,
A gond pedig csak szalmaszál lenne utamban,
A ragyógó ékkövekből nekem kevés jutott.

Ijesztő, mord, bolond őserdőben ballagok.
Kivetett kebléből a Juss, Esély ily ifjan,
Utánam pedig a tivornyás nép nem nyikkan,
Én is bár úgy szívtam a levegőt, mint azok.

A remegő mosoly csak súrolta ruhámat,
Tiltott, s kifakadt lelkemnek sikolya: soha,
Mintha bűn lenne nékem az életimádat...

Parazsam' mohó mocsár emészti, lohasztja,
S e földhöz már nem, csak belé láncol a Bánat -
Fivéreim, könnycseppjeim mind elporladtak.

Megosztás a facebookon

II. kripta
Fivéreim, könnycseppjeim mind elporladtak.
Gyászos himnusz suttog, míg emlékük' ápolom,
S a kapus üdvözöl, míg a temetőt járom.
Tudja: szívem bús mélyén szenvedni alkottak.

Nézem, a tépett sírhalmok mint domborodnak,
Alattuk pihen csöndben sok régi barátom,
Kiknek intő szellemeit kísértni látom,
Mert a testek nem, csak derék lelkek nyugodnak.

Névtelen kövek, hiszen eszméjük hullt sárba,
Mindőjük letagadta, feledte a harcokat,
Keresnék, bíznék, de már nem tudok, hiába,

Nem támadnak föl... Mégis szüntelen zsarolnak,
S érzem, míg egykori énjükön Szellő árad,
Koldusköpenyembe ráncos ujjak karmolnak.

Megosztás a facebookon