II. kripta
Fivéreim, könnycseppjeim mind elporladtak.
Gyászos himnusz suttog, míg emlékük' ápolom,
S a kapus üdvözöl, míg a temetőt járom.
Tudja: szívem bús mélyén szenvedni alkottak.

Nézem, a tépett sírhalmok mint domborodnak,
Alattuk pihen csöndben sok régi barátom,
Kiknek intő szellemeit kísértni látom,
Mert a testek nem, csak derék lelkek nyugodnak.

Névtelen kövek, hiszen eszméjük hullt sárba,
Mindőjük letagadta, feledte a harcokat,
Keresnék, bíznék, de már nem tudok, hiába,

Nem támadnak föl... Mégis szüntelen zsarolnak,
S érzem, míg egykori énjükön Szellő árad,
Koldusköpenyembe ráncos ujjak karmolnak.

Megosztás a facebookon