Kívülről
Ki az, ki ismeri az erőtlen reszketést?
A mindentől elbújó, gubbasztó madarat,
Sivár, lakatlan szigeten a hajótörést,
Az útvesztőt, mi a szív kertjéből kihasadt?
Ki az, kit nem fogad be kegyeibe a falka?
Ki megtűrt csatlósként kullog leghátul,
Ki a büszke seregnek csak előörs-hada,
Kit ha kell, elégetnek húsvéti bárányul...

Lassan emésztődni sötét odu gyomrában,
vagy külön utakat dacosan kitaposni,
Partravetve hányódni a zord nagyvilágban,
s nincs olyan bajtárs, kivel lehetne harcolni -
Egyedüllét csupán. Hiába minden sírás,
Legalább a gyermeki csend mindig meghallgat,
vagy lapozd fel a századokat, és lesz az írás
mentőöved, ha az örvény elragad.

Ó, hogy senki nem ért meg, mit számítna most már!
Az ajak zárva, mint egy megfejtetlen talány,
de beszélni tud, bár a gyengéd szó is elszáll.
Mint kis lepkét, kergették, milyen is a magány,
Ám tiszta kristályként én látom csak a véget;
Mit számít már, ha olvasztótégelybe raknak!
Másnak ott lehet a béke, vagy a költészet,
Engem lelencként két világ határán hagytak.

Mert nem a remete magányos, ki elvonul,
Az emberfüzér pedig neki idegen föld,
Hanem, ki a csorda belsejére vágyik vadul,
Figyeli, hogy mindenki egy családként boldogul,
Kintről dörömbölne, ám nincs velük igazán,
Látja, víg halakként hogy lubickolnak egymás közt,
S szellem, ki lemondóan sóhajt e lét után...
2015. február 21.

Megosztás a facebookon