I. kripta
Néha úgy érzem, talán már ember sem vagyok.
Bár mint mások, úsznék a játszi pillanatban,
A gond pedig csak szalmaszál lenne utamban,
A ragyógó ékkövekből nekem kevés jutott.

Ijesztő, mord, bolond őserdőben ballagok.
Kivetett kebléből a Juss, Esély ily ifjan,
Utánam pedig a tivornyás nép nem nyikkan,
Én is bár úgy szívtam a levegőt, mint azok.

A remegő mosoly csak súrolta ruhámat,
Tiltott, s kifakadt lelkemnek sikolya: soha,
Mintha bűn lenne nékem az életimádat...

Parazsam' mohó mocsár emészti, lohasztja,
S e földhöz már nem, csak belé láncol a Bánat -
Fivéreim, könnycseppjeim mind elporladtak.

Megosztás a facebookon