Szerelemégetés
Eddig is hamvas szépségben fürdött képe,
S most hamvasan roskadt a szebb Mndenségbe.

Templomába pogány dúvadként betörtem,
Érte bár korábban egy világgal pöröltem.
Életem kövéből emeltem a tornyot,
Ám füstölgő dühömtől üszkös rommá oszlott.
Harangja sem csábít többé már imára,
Én lettem e lágy zene fojtó halála.

S mennyi áldozattal adóztam oltárán!
Nem sejtém még akkor, mily ördögi bálvány...
Végül viszont már az álmok is azt mondták,
Kis bibliám feketével nyomtatott hazugság.
Sírva omoltam hát a dohos padok közé,
De kínjaimat el züllő könnyem sem öntözé.

Felgyújtottam végre az isteni csarnokot,
mely lelkembe csak még nagyobb tűzfelleget lopott,
Mert végleg megroggyant édenem gyümölcse,
Ahogy szenvedésem durva cafatokká törte,
S míg én keresztemen függtem, elégett az idő -
Vérvörössé vált a dús, üde nyári mező.

A test valahol lángol még: forró, eleven,
Árnya így tovább ropog kevélyen szememen,
S bűnös báját védő korommal keverem,
Majd terméketlen, földi sírjába temetem...
2015. június

Megosztás a facebookon