Nevetnek a kékek
Már minden dal hamisan zörög,
minden terv vérbefagyva hörög,
buborékként kétség nő rájuk,
majd elillan minden porcikájuk.
Talán a megváltó tehetség
meggyújtott, de ha nincs közönség,
úgy a kedv, e bájos ellenség
elrabolja az ifjúnak lelkét.

Lelkesedés hiába hat át,
az alkotás is izzad munkát,
minél másabb szikrát kell vetni,
egyazon ágyásban keltetni.
S még ha csak kérges földdel kellene
harcolni! Lazítni lehetne
tudatlan elmén, ám iriggyel
a csata fájdalmasan húz el...

Bűnbe születettnek van remény
ám hernyóként gubózó, szegény
a segítő kezet ellöki,
az emberséget mind feldönti,
míg vicsorgó, bőrszárnyú démon
lesz majd, mely válladon ül, vékony
suttogását pedig nem szabad
hallani, de füledbe szalad.

Hányak vesztét, gödrét okozta
már ez az ördögi hahota,
akik követték hívó szavát,
vagy elkorhadtak, mint kidőlt fák!
Érzem, nem vagyok elég erős,
nem látom már az elismerőt,
mert vakító kékség fedi el,
mely szűk szobámban rám kúszik fel.
2014. március 28.

Megosztás a facebookon