Megkésett merengés
A siralomház, amelyben szánalmasan várunk,
Vagy a deres, melyen kéjesen ostorozzák hátunk',
Vagy a repülő a biztos becsapódás előtt,
Vagy a haldokló, akit a csalódás mellbelőtt,
Sem olyan tétova, mint e sötét váróterem,
Hol egy vég nélküli pillanatban vergődik életem.

Magányosan tengek egy düledező, vén padon,
S álmodom, hogy egyszer még ülhetek fent vonaton,
Ám nem jön az az idő, míg retteg csak reményem,
hogy közli majd a Bemondó: régesrég lekéstem,
ha pedig a gyors szerelvény hirtelen befutna,
kisiklatott türelmem már felszállni sem tudna...

Közben a sok emberként szaladgáló hangya
kuckójába sietvén sóhajom' nem hallja,
S mint a száradó harmat, oszlik szét mindenki,
Az üres állomást, ahogy a kóbor füst belengi,
Mert talán ezen vágányon nem halad semmise,
Nem is vihet el innen az Áramlás messzire,
De ha végleg itt kell maradnom e nyikorgó fogságban,
Miért fizeték annyi jegyért én korábban...?
2015. augusztus 22.

 

Megosztás a facebookon