Kinyílik a palack
Már sokszáz éve szikkadt homokban pihent
A repedt üveg, várván a megváltó igent,
Amikor pedig a napfényre kibukott,
A forró kőzet újra nyaka köré futott,
S a féltékeny szél vihart szőtt eléje,
Így ha száraz kóró akadt is beléje,
A poros homályban félholtan pislogott -
Fojtó csapdájában mozogni sem tudott.

Ott guggoltam szellemként a szűkös palack alján,
A tájon pedig mindenütt csak bucka, csönd, és barkán,
S amíg én cellámban kopogtam veszettül,
Féltem, hogy a tűz egyszer majd megenyhül,
S valakinek végül a mélybe kellett szállni,
Hogy megtanítson ismét a Mindenségben járni.
Sokszor inkább dzsinnként raboskodtam volna,
Kinek fényes lámpásáról lepattog a rozsda.

Hirtelen megérzém az ismeretlen távolt,
melyet egykor nékem a Teremtés kovácsolt,
hogy szilánkosra törjem sötétlő zárkámat,
Hisz' belőlem ugyanaz a lüktető vágy áradt.
Testem nem karcolja tovább semmi méreg,
Mert velem harcolt végig a tisztánlátó Lényeg,
S amelyet börtönfalnak vélhettem korábban,
Épp az fedte el az űrt egy tátongó pusztában.

Törmelék és hamu, ahová kimentem,
Délibábok üres súgásába estem,
S tovább kell tűrni... bár a hazugság oly meleg -
Szabaddá igazán ily vaslélekkel leszek.
2015. július

Megosztás a facebookon