Ingatag ég alatt
Uramisten...e nyers és meztelen sóhajt
Fújja ki meggyötört gégém, mely hiába
Rikolta érces szózattal,vagy pedig
Mézédes hangokkal idézne mindenkit,
Akkor sem gyomlalná ki a romlást, mert az
Beléjük ivódott, vénáikban megvan,
Ezzel születnek, a mást nem ismerék.
S én, kinek fejébe ugyanazt ültették,
Általjártam a múltnak számos gyönyörét,
S az általjár engem - épp mintha utaznék
vissza,vissza, egészen a paradicsomig...
Csakhogy nem úgy, mint aki látja feltámadni
a kőhalmokat, miken parlag vert már tanyát,
hanem mint ember, ki századokat ugrott át,
Számára pedig a múlt még a jelen, ahol is
Elnyűtt rostja a mesés vászonnak valamennyi,
S újrafoldozni erőnk sincs többé, nemhogy
Volna oly okos szív, mi tartósabbat fon.
Ezer szurkos átkot szórhat rám a világ,
Lepereg rólam mind, a múlt szele bennem jár,
Így kaphat bár arcomba dühödt félelem
Mondván, az elűlt, sötét korokat élem,
S igaz: munka és lét hajtotta az embert,
De tépázott életük védelme legyen,
Hogy lélegzett még az embernek fogalma,
A ma viszont testek üres birodalma,
A korbács pedig nem azon hagy nyomot,
Aki a nagy hívság ördögéhez szokott,
Nem akit a pislákoló lángtól fosztott,
Dicső ragyogásából korunk eloldott!
Kimaradok ebből, mégis úgy szenvedek,
Mint a társak, kiknek olyan is elveszett,
Melyet érintett, mely lelkét dajkálhatta,
Néki a valóság mezőit mutatta.
Most kinőtte az ember, mint szűk ruháját,
Vele adta emberbőrét, áldozatát,
Becsmérelvén, nem gondolván arra, aki
Az egyenes bő ösvényt nekik vívta ki!
Ámde követniük őket szükség nincsen,
Van, aki helyettük előre tekintsen...
Egy se vállalja magára a küldetést,
Mikor célját lelné meg benne mindenék,
Mert a világ ordít, és mégis néma marad.
Nem szabadna, hogy elindítsak új zavart
Ám összefacsarodnak pille gondjaim,
Teremtményeimet nem tudom folytatni,
Hiszen ellenállván is néznem kell őket,
Kiknek alakítni kellene jövőnket,
Mégis javaik bokrétáját pusztítják,
Nem örökítik a túlélésünk tovább...
Rázkódik kezem, s homlokomhoz kapok,
Meglehet, mindent csak meddőn csinálok,
E végső nemzedék immár csökevényt hajt,
- én bár súrolom álmaimban múltunkat -
Ideig-óráig csörgedezik benne
Tán', mi évszázadok alatt felgyülemlett,
Dús tengerből félrehányt, evickélő hal,
Vonaglik benne még kevés - aztán elhal.
A reménységek egyben utolsó szálak,
felörlődik művük, vagy megváltatand?
Vagy mindkét pólus áll, csak szerepe
Csúszik le időnként, majd lesz keletje?
Bizonytalan én - sőt! Bizonytalan mi,
Kik a szépet figyeltük még mozgani,
Lassan azonban leszakadánk róla,
Még tudván, miért rimánkodunk joggal
Ismeretlen, rendezetlen rend felé
Húzva, összeszorítván vén lényegét.
Ha majd mi, illetődöttek, akik még
Hírből tanusították ez ősi zenét,
Mi is követjük a kihunyt múlt-jelenünk',
Egy nyikorgó roncstól ugyan mit reméljünk,
Midőn az olaj fogytán, az pedig döcög,
Még talán évmilliókig visszaköszön,
A múltra akadván értetlenül bámul,
Habár a puszta igazság elétárul.
E korban is (ha tart még, mert elmosódott),
A fejlődés, a tudás egy ága kiforrott,
De piramisainkat valahogy szétzúzták,
Helyett' a sivatagi homokot imádják.
Eltünőben - vagy késő! - az eszköz, néhányan
- pedig hívék egykor - szakadékban állnak,
Feneket az effélének ki nem vájának,
Egyre hosszabb viszont a fal, min visszamászhatsz.
A múlt vétke is, hogy tettüktől menekülnek,
mégsem úgy!... Gyávasággal züllesztik lelküket,
És a legádázabb rém sem ártana olyat,
Példájától e gyermeteg kor, ha óvódna,
Mert első emberek szelídsége mellett,
Gyorsan magukra ragasztanak minden enyvet.
Fordítani mégis, hova és merre? Talán
Ha mint zimankós, komor telet vészeljük át
Az önmarcangolást, melyet a test mosolyog
röviden, majd egészében sír, nyerít, zokog
Az ember (hisz'kívülről még az), botladozik
jobbra-balra, telhetetlenül sóhajtozik.
A hagyomány, nem tisztelvén, kerülőutat
Jelent szemében, csak száraz levelet hullat.
Árnyékeszmék, eszmeárnyékok virágoznak,
Egyszer e görcsös tévutak is elszáradnak,
Mint sorvad hazugnak bélyegzett hitvallásunk,
Mellyel emberként megkülönböztetten álltunk
Nem hiába. De kínosabb és hosszabb idő
Ez esztelen rombolás, s aki még éltetőt
Csepegtet valóban, nem bírja a mintába
zárt, utálkozó, tudatlanba vetett vágyat,
mely, hogy értsen, nem érlelte eleget sorsa,
Ízlelni a kész gyümölcsöt nem akarja,
Elszántan locsolgatja a saját kis kertjét...
Elillanását sajnálom hát, mert az enyém
Is vala - ha szellemben is - nyugodalmas mennye
E múltnak, emberi egyszerűség poharában.
Elégedetlen lelkem (bár mindent megkívánhat),
Mert a rossz érában vagyok, tévedések szennye,
Túlhajszolt futás menekít el cseppnyi derűmből...
Rejtély: egyáltalán sarjad-e hajtás jövőnkből?
2012. november 22.

Megosztás a facebookon