In nomine
Patris, filio et spirito sancto -
e szavakat tanultam anyáimtól.
Bárcsak most is felszakdna az égbe,
mint nyomorult emberek küldöttsége.

Bárcsak, ó, de már nem találsz ott trónust,
sem hű ragyogást, angyali kórust,
csak port, vizes felhőt és levegőt,
azon túl ismeretlen űrmezőt...

Mert bár sokszor megremegett a világ
(vagy a sárgömb, melyet szemünk annak lát),
ennyire még nem fordult ki magából,
mint a vedlő vad régi bundájából.

Ha azt mondom fent, ők azt mondják alant,
ha virágot keresek, más vén avart,
mikor pedig elmém burkát kinyitom,
a vadakat magamra haragítom.

Csak engem aggaszt, hogy az ember vedlik,
hogy ős bűnei maradnak még mindig,
erényei viszont lassan kihalnak,
s finom vonásai kavicsként kopnak?

A gyereksírásra anyja nem figyel,
gyermeke is csak bálványokat tisztel,
az idősebb neki nem dicső példa,
s örülne, ha írmagja elpusztulna.

Korábban nem volt ekkora a válság,
hisz' most tonnaszám hullik az igazság,
s ez útvesztőből nincs kiút, már tudom,
kihunyt a mese, a gyertyanyugalom.

Mert mindent tudni akar, ám elfelejt,
ki örökké csak határokat fejteget,
Mérgezett már minden kincs, s a megváltó
patris, filio et spirito sancto.
2014. június 7.

Megosztás a facebookon