Hívnak a dobok
A párduc, amely nem tud vadászni már lesben,
Sem oly feszes, mint buzgó, türelmetlen testem,
S ha búfelejtő, langyos fürdőmben pancsolok,
Akkor is szólítanak a távolból a dobok.

Úgy harcolok ilyenkor, mint egy ádáz regiment,
Mely egymaga már millió századnak nekiment,
S mely a szuronyt csatarendben szegezi az égre,
Jelezvén: erejét egy világ kell, hogy félje.

Marasztal az ismerős, lágy akkordok hangja,
Mely szívemet hol simítja, hol ízekre marja,
Ám sem bűntudat, sem honvágy nem lesz többé béklyóm,
Mert mind szépen cseng, de egy sem emlékszik meg méltón...

Mélyről zúgó, pergő ütem tör bennem felszínre,
Mely valamennyi álombéli tájamra elvinne,
S lelkem ahogy egyre a szavára hangolódik,
A külső zaj is akként a semmibe mosódik,
hogy a viruló, szorgos esélyt máshol szomjazzam,
S a szeretett, de bántó hazát végképp itthagyjam.

A régi ritmus is fel-feldereng olykor -
A szokás kevélyen az ősi múltra gondol,
S bár néha úgy érzem, mindent arcul csapok,
Kikelnek tán' így is a törékeny kis magok,
S drága dalok! E hűtlen fiat sohse sirassátok,
Mert jő a nap, hogy vissza - visszatér hozzátok!
2015. július

Megosztás a facebookon