Harc az Anyagvilággal
Hallod? Motorként dübörög a szívem.
Mind titkaimra vadászik, úgy hiszem.
Megöl egy világot minden dobbanás,
Szétfeszíti lágy testemet a nyomás,
Túlhajtja kerekeit a rozsdás gépezet,
s izgatottan ájul, ha jő a végezet.

Csak e kis műhely hallatszik a csendben.
Szűk vermemben szürkeség és por lebben,
S egy fehér sugár hívna a résen át,
Körültáncolja selymesen a kamrát,
És nem bírja tovább a rab bezártan,
Elsorvadna odabenn a néma fogdában.

Hallod? Indaként kúszik a vad moraj
a remegő kebelig, hol az olaj
kicsorog a szívből, majd lassan elfogy.
Éles pallossá vetkőznek a hangok,
S hálójuk egyre feszesebben szorít,
Míg végül már egy egész aréna ordít.

Tátja száját az ajtó, s végleg elnyel,
Ám a harci vágy a napvilágra terel.
Egyedül állok az óriási porondon,
Felnézek hirtelen, majd összerándul gyomrom.
Végtelen nézőtér nyúlik fel a mennyig,
Alant az elítéltet onnan figyelik.

A lázas tömeg szitka nyílként repül felém,
Majd tomboló kacaj támad a nevén
a rabnak, mit a falak százszor visszavernek,
S tudom: élve innen el nem engednek,
Majd ékes bajnok sejlik fel előttem,
Rivalgva ünnepli a drága nép, őrülten.

Tonnányi vasban csillog pikkelyes bőre
míg páncélja keményen szikrázik a földre,
S durva tüskék csimpaszkodnak rideg pajzsára,
hogy országokat koncoljon rengető kardjára.
A rostély mögött ott szúr egy gonosz szempár -
ez az alak valahonnan rég ismerős már...

Kegyetlenséget szív levegő gyanánt,
Minden nap törvényein eddzi magát,
S étele az átsült lázadó lélek -
Meztelenül állok szemközt, s úgy félek...
Annyiszor rontottam már rá a csatákban,
Ám sosem tarthatám föl diadalában.

Hallod, hogy tör rám utolsó döfésre,
sarkantyúja hogy csörtet minden lépéssel?
Hiába emelem védőn karomat,
Levágja rólam a küzdő tagokat.
Minden csapásom előre tudja,
s hárítja rendületlen, vigyorogva.

Homokba taszítja arcomat gőgösen,
S a vér még szivárogna a haldoklóból közben,
de bízik még a kegyes császári döntésben,
Hátha az változtat még ez öldöklésen.
A homály ezt azonban elmossa mellőlem -
Maradtam volna vak szemellenzőmben!

Hallod? A győző ostorát pattintja,
Álnokul gyűl körém ezernyi bestia,
Mindegyik már a tetemet akarja,
Fogát az embersereg ajka belém marja,
de talán egyszer majd feltámolygok innen,
hogy a lehetetlennel újra szembenézzem...
2015. február 11.

 

 

Megosztás a facebookon