Föld felettem, ég alattam
Amikor ráncaira büszkén ülnek száguldozó sebek -
hogyan zokog, s jajgat a föld, halljátok emberek?
Országutak pókhálója szűk vénáit, hogy marja,
míg szomjas böglyök rőt csordája lakmározik rajta,
s az élet langyos csatornái, hogy szorulnak mélyén,
ha ólomtalpú, szétfeszített málha hörög kérgén,
s hogy fáj a Földnek, annyira fáj minden szántott árok -
senyvedt, néma keservébe csak egyedül én látok?

Ha a szikár fákról lengedező leveleket tépnek,
Mikor a karámba tett kis jószágok összebújva félnek,
S ha révült ujjak a tátongó semmiben ránganak,
vagy bűvös, kevély szempárok, ha új rabot bántanak,
s ha a dicső szobrot pattogó kötelekkel döntik,
ha egy lélekből a meleg nektár sírhant fölé ömlik,
vagy az áldozatot vastag lánccal totemhez szegezik,
vagy az Éter hosszú zajába egy gyermeki hang veszik,
s ha egy nyoszolyát az aggodalom szögesdróttal bélel,
olyankor az én álmom' is cibálja a kétely.

Mikor sakál vonyít barnaléptű, sivatagi, vak éjen,
s mint mikor zsákot húzván hamvat szór a bűnbánatos szégyen,
úgy zsibong ez emberkínok darázsfészke bennem,
ám csillapító sejtjeikből mégsem lehet vennem,
kecsesen, ha elém toppan egy évődő gerlepár,
melytől naprendszerek fásult gondja csillagmérföldekre jár,
s hirdeti a rügyfakasztó ígéretek zászlaját -
hogy leheljem én is így a Gondviselés szavát?

Idegen száj mosolyától miért lennék boldogabb,
ha már beférkőzött ízeimbe a Láthatatlan Lovag,
s ha kuncogásban lubickol egy ismerős buzgalom,
Miért örvendjen a kilátó a tájképnek oly nagyon?
Koldus, tolvaj tekintettel mégsem tehetünk mást,
mint apró rőzsét szedegetvén őrizni a parázst,
ám csak ne gyúlna e végtelennyi gyertya ily fényesen!
Talán úgy könnyebben jutna mankóhoz vánszorgó mételyem...

Néha, avas sorsunkon, a kallantyú, ha mozdul,
s tovább vijjogná a sólyom, mért' szárnyalt ő rosszul,
ráeszmél, hogy perzselt tolla egyedül őt égeti,
s minden vércsepp, mellyel egy-egy felhőt akart védeni,
darabonként hullik alá meddő alkuk gyomrába,
majd ropogását mohón issza az Eltévelygés oltára,
melynek perselyében ott csörög már lassan elenyészve
értéktelen nyugtatókért zálogba vert pénze.

Mert a forró burok belül sokszor hideg, mint a jég,
s a szilaj lángtól kiolvad az átlátszó üresség,
miközben a párás üveg reped bár, de nem törik,
s tűzből sarjadt pengéi csak a valódit tükrözik.
Egy súlyos árnytól viszont mégis összeroppant kelyhem,
mondván, hogy a fáradt Földdel együtt vigyem terhem,
s Atlaszként e súlyos glóbuszt gerincemmel fogjam,
bár a csillámporos Mennyországot régen megtapostam...
2015. október 24-25.

 

 

 

 

Megosztás a facebookon