Este a 36-osban
Egy lehelet csupán, de ennyi is elég.
Felbolydult méhkas, mérges hangyaboly,
Megáll, míg erőre kap, majd újra tombol,
E szemtelen ifjúság, kócos közösség,
Mert néha, mint a föld, fárad, pihenne még.

Most, míg lehet, révülhet a gondolkodó.
Lusta lámpa fürösztgeti a csepp teret,
A szoba bágyadt hallgatásába mered,
Csak a hűtő koncertez, akár orgonaszó,
Máshol csönd pisszeg, mint örök takarodó.

Egészen beköltözött ide az élet,
Lóg a ruha, vezeték, titkos talányok
függenek a fejekben egy cérnaszálon,
S szeretet, utálat testvérként megférnek,
Önként-e vagy parancsra - nem az itt a lényeg.

Elnyúlnak ágyukon a nappali viták,
Jóllakottan, engedve ősi ösztönnek
- Tálak, edények az asztalról köszönnek -
majd minden sarok, akár egy külön világ,
elmélyülten keresi saját mámorát.

Hiába ordít be a tél az ablakon,
Ide nincs útlevele kinti zavarnak,
Itt csakis íratlan törvényre hallgatnak,
És a muszájt, amit kőbe vés a hatalom,
Nem imádják a lázadó elmék vakon.

Mégis: a békesség esti birodalma
Ingó intézmény, mint maga a Mindenség,
S mindig ólálkodik valahol ellenség...
E teher a levegőt gúnyosan marja,
Míg a lélek önmagát az álomnak adja.
2015. január 29.

Megosztás a facebookon