Éjféli asszonyok
Visszajárnak, visszaszállnak őrült éjszakákon.
Kárörvendő mosolyukat egymás után látom,
ahogy pajkos,céda gúnnyal ágyamhoz leülnek,
s kéjes, régi rémmeséket suttognak a fülnek,
majd belehelik egyesével forró homlokomat,
s béna testem, hogyha hörög, megszorítják torkomat,
érintésük pedig bennem csípős karomként rág,
mely feltép, és kizsigerel minden ősi hibát.

Érzem, amint dobban, megáll, fuldoklik a szívem,
Forgolódnak emlékeim, mint árva csónak a vizen,
majd tompa szúrás zsibbasztja el a bicegő dalt fejemben,
de sosem altat, kőszememet így előre meresztem,
s meddőn zárom az ajtót, ha jő a kísértő óra,
mely utolér s nem múlik el tán' csak kakasszóra.

Rázkódik a padló, és gyönge lelkem émelyeg,
ahogy a sok éhes démon közelemben tévelyeg,
s egyre nagyobb szeleteket harapnak ki múltamból,
kiszívván a szivárványt már feketéllő ujjamból,
s visszarántnak, visszalöknek az elfeledett kínokba,
hol verejtékem a földi létet konok vággyal szította.

Belém bújik a könyörtelen, izgatott remegés,
mintha esélyeimből mindig volna még egy kevés,
s visszanéznek, visszaszólnak sorban mind az arcok,
Ám fagyos, végső ítéletem ajkaikon harsog.

Gyermekként, hajdanán még, bár játszottam volna!
De mikor a sors az első bájos tündért hozta,
onnantól a labda nem pattogott úgy nekem,
Akkor sem, ha megsejtettem: sohasem lesz ő velem...

Ifjúságom, mikor növesztette már rügyét,
S élesztgették benne a vágyakozásnak tüzét,
Édes, csábos, szép boszorkány környékezett meg,
hogy lehessen majd éjjelemben újabb véres heg,
hideg, bűnös kacaja pedig körbefonta életem',
s az észt, az erényt tőle most is szakadékba vethetem.

Aztán érkezett a harmadik, a leggyötrőbb lidérc,
és kifogyott hegységemből a megmaradt, titkos érc,
mert tekintete hiába volt egy szelíd,óvó angyalé,
ha jeges hangja egy kevély, zsarnokias szólamé,
amely visszahúz, visszacsal a fájó pillanatba,
s belefutok azóta is a dübörgő, bús falakba,
az égő, kiáltó erőt úgy ellopta tőlem,
örök otthont találván nyughatatlan főmben.

Felidézem mind újra az elátkozott listát -
fúriák, sellők, hárpiák, amazonok, nimfák -
s ágyamtól nem tágítnak, míg riadt láz marcangol,
s eszméletem kételkedő árnyakban barangol,
hol fölfelé esik és lefelé száll a gondolat,
az életből halál buggyan, a haragból hódolat,
s két szegély közt ingázik csalódás az örömmel,
nem bírok így a buzgó, mégis megfáradt özönnel.

A felejtés csak enyhe gyógyír valamennyi sebre,
visszavárnak, visszajőnek békémből kiverve,
Ám ne lett volna egy sem! Úgy könnyebben feküdnék,
ha e szellemek a magányt álmomba nem sütnék,
Most viszont reménytelenül zakatol s retteg
a láncra vert tudat, mit már teljesen megettek.

Hova robog e reszkető, csikorgó virrasztás?
Hemzseg a sok ábrándos kudarctól a padlás,
melyek beborítják mind a kísértett ravatalt,
izzítják a bolyongó, önelégült zavart,
míg én révült poklomban hálok minden este,
hogyha nem bújik hozzám egy asszony meleg teste...
2015. augusztus 2.

 

 

 

 

 

 

Megosztás a facebookon