Az olvadás
Mint olvad már a hó a dombok mellvédjén,
S míg hideg acélcseppek barázdálják fel
a kifáradt földet, addig langymeleggé
Porhanyítják azt minegyik szegletében,
s kemény szelek súrolják bár, lassan a kép
új színekbe vált, csak az ég néz fehéren.
Bár a ragyogásra soká kell várnod, és
féled: új termésre már a világ nem hajt,
mégis időtlenségként tér vissza eléd,
Minden pillantásoddal közeledik majd.
Szívem örök februárja! Te is így érsz
egyszer be, úgy leszek hős, tetterős tavasz?
Eddig gleccserek útvesztőjében reményt,
megfontoltságot kerülvén riadtan másztam,
egyre csak csúsztam, mint egy denevér,
Olya vakon, minden hasadék által,
pedig életünkön csak egy varrat volna,
amit egy ép gondolat fércelhet simára.
Érzem, a csúcs felé hevesebben dobban
a fuldoklól, zilált lélek, közelében
sejtvén az andalgó, márciusi sóhajt.
Ám az emberi természetben, mi évek
szorgos építésénél, mint cseppkő kibújik,
eloszlatja egyszer a sűrű ködöt végleg.
A Mű készen, tovább nem újhodik,
Ostorcsapásként hallatszik a terv,
Hirtelen mos le hályogot a víz,
Nyirkos és csípős nedve bár a télnek,
de utána csak tiszta könny érheti
a szemet, melyen át kristályfényt látni meg.
2013.február 3.