A Végzet érintése
Mikor először nyúltak felém csápjai,
Kicsiny gyermek voltam még. Diót szedtünk tán',
S hirtelen megbillenék a perem fokán,
Mégsem nyeltek el a bozótos ágai.

Később, midőn egyre tágabbra nyílt szemem',
S kíváncsian kaptam a forró lámpához,
Akkor is egy hatalom emelt magához,
S nem hűlt ki az áramtól remegő kezem.

Nem fúltam meg, ha vér csöpögött orromból,
Pedig a kilincs nyögte már a halált.
Majd egy eszelős penge inaimba talált,
Valami mégis elvitt borongós sorsomtól.

Eltűnhettem volna kocsikerék alatt,
Nyakam törtem volna omló hegyoldalon,
S kullancs gyötört, ám jött az égi oltalom,
S nem akadt torkomona jóleső falat.

Hullámzó medencébe esve vergődtem.
Nem vakultam meg, nem lettem csonka, sánta,
Egy szablya minden betegségem' levágta,
S visszarántott mikor pusztulásba dőltem.

Mikor züllödt cimborák hívtak az éjbe,
Vagy kiáltó bűn száradt homlokomon,
Tovább zakatolt csillagom konokon,
S meddőn csaltak ezer csapdával lépre.

S odakint az utcán, csirkefogók között?
Szendergőlélekkel suhancként csaholtam,
Könnyed jövőképek lovához hajoltam,
Velőmbe pedig sötét babona szökött.

Ügetett bár a fakó örömök átka,
A foszló tömegből mindig kiszakadtam,
Egy titkos,terelő parancsra hallgattam,
Mert szívem önkéntelen is egyre azt várta.

Miért, hogy túlélt bástyám minden ostromot?
Miért nem bukik el, ha egyszer leomlik,
Mikor valamiért mindig csak megbotlik,
S miért, hogy az Akarat mentőn megfogott?

Merre sodor a hang, melytől zeng a fülem,
Mi mozgatja, mint bábot, vívó karomat,
Mi az, mely szavamnak lobbanást adogat,
Mit sejtet éjszaka a feszült türelem?

Távol maradt tőlem a nők mézes ajka,
A lét leitatni mámorral nem tudott,
A pillanat örökké csúnyán elfutott,
S könnyemet a sósavas csalódás marta.

Ajtók mögé zártak el megannyi szépet,
S nem számít ha más vétek, arra küldenek,
Belém zabolátlan tettvágyat öntenek,
Melyért talán másoknak olcsó ár egy élet.

Ám az csak előtör, dolgozik helyettem,
Követi, amit rá kiszabott a törvény,
Nem lázadhat ezellen semmiféle önkény,
S visszafordít, hogyha más útra vezettem.

Mint messzi világítótornyot látom,
mely partok felé tol a tenger szele,
S kormányozom gályám', vagy elsüllyedek vele,
De nem hajthat másik öbölbe az álom.

Szolgaként követem hát a horizontot,
S iránytűm tán' nem a múltból tévedt ide -
Megérintette a Megtörténtek Vize,
S térképemen keres minden ismerős pontot.
2015. június

Megosztás a facebookon