A próféta és a fáklya
Úgy szól a legenda, minden század lerak
Két erős oszlopot, fiait, mely tartja.
Olyanok, mint forró hó, s tűz, mely jégbe fagy -
Ketten ők az új napfelkelte hangja.
Mint folyó és medre, egymást egyengetik,
S bár külön sem csak halványodó szavak,
Együtt a sirató, bús csöndet felverik,
S leomlanak előttük az aggastyán falak.
Mikor a szabadságért indultunk a harcba,
Toldi, s János vitéz képében jöttek.
Majd, mikor töredezett nemzetünk arca,
Az eltévedt lovas, s Jónás küzdöttek.
Egyikük mindig daccal telt lánggal fortyan,
Felélesztvén a sötétből testvérit,
Hanem aztán mindig gyorsan ellobban,
Ha megénekelte a jövő rezgésit.
Társa túléli százada viharát,
S lassú tűzzel ugyan, de tovább éget.
Tovább hirdeti még isteni igazát,
Ezzel vezetvén fény felé a népet.
Az idő talán elérkezett megint,
hogy a remélt örökség újjászülessen,
S ha a két őserő korszakára tekint,
Új szívvel, új alakban ismét megrebben.
S vajon meklyik vagyok e kettő közül én?
Emberárnak szónokló, merész apostol,
S pattogó szikra, mely nem élhet túl tüzén,
Mert kicsordul vére a zsarnoki vastól,
Vagy higgadt hegycsúcs a zsivajgó táj fölött,
mely gyilkos kételyektől gyötörve füstöl,
S bár sziklái mélyére jámborság költözött,
Védelmezi övéit a tenyésző űrtől?
S elindult e már a két pólus egymás felé,
hogy együtt gyújtsák meg a sarki fény szalagját,
vagy nem forrnak össze már egyetlen mágnessé,
S közös cirkálásuk végleg abbahagyták?
Vagy talán összedőlt a ragyogó építmény?
Nincsen két lába, melyen egykor utazott,
S míg az egyik mind jobban csiszolgatna kincsén,
Fivérét kutatván, az már réges rég halott...?
Ám ha az elrendelt ösztönt nem is ismerem,
Ha nem is lelem ezen világon társamat,
Vagy elnyelte a kapcsot a háborgó jelen,
Akkor is feltépem a senyvedő vágyakat,
S bennem kavarog úgy a két igehirdető,
hogy legyek tán' egyedül, lobogva mindkettő.
2015. június

Megosztás a facebookon