A padló felé
A Bűn fonja szőnyegét arcomra.
Az okos szó láncra verve fekszik.
Rendemet megint pokollá bontja,
s bábként rángat, ahogy néki tetszik.
Meddő a harc - annyiszor próbálám,
És sohasem maradok paripám hátán.

Kátrányos füstben hullámzik a lég,
S mint bennszülött törzsek, a torz fejek
hamis maszkokban darabolják szét
mit évek szorgos munkája nemzett.
Meddig tart még e bódult hintázás,
s csábít el a sok démoni pajtás?!

Mert a fiatal lázadó hamar
levedli ezt a rongyos rémálmot,
ám kit megkésve magának akar,
nem sajnálja attól a gaz mámort.
Nem ebbe születék - mégis vonszol,
szakít, rúgdos, és magával hurcol.

Hiába sóhajtozom a vágyat,
Akárhányszor mezsgyéhez ér gályám,
Rögvest szélvész töri a deszkákat,,
S szigonyával téríti el pályám'...
Rossz kapitánya vagyok éltemnek,
s mindig nekimegyek csak a gyilkos végeknek.

Ó, de hogyan is maradjak veszteg?
Tudom, szivarként így szívem elég,
Mégsem vonz a régi, tiszta felleg,
S belül sír a gyerekész most is még,
Kivetvén a kis szoba ágyából,
hogy egy legyen csak az emberfalkából.

De az egy folyton a Sorsnak fizet,
Lelkén a hitel kórként gyarapszik,
Cserében pedig árnyakban hihet,
S a szikra benne lassan kialszik,
Míg a város hűvös szegletében,
Amikor már senki sincsen ébren,

Gúnyárba fullad, fekszik csendesen.
Egyedül halt meg, a Bűnszőnyegen...
2015. február 6.

 

Megosztás a facebookon