A fekete bárány
Ahogy a száraz kert kívánja az esőt,
Mint a zúgó kazán, mely szomjazza a hőt,
Vagy a naszád, ha a súlyos horgony lehúzza,
S inkább a hatalmas nyílt tengerre futna,
Ahol a flottában vígan tud nevetni,
Úgy vágytam én a nyáj zömével legelni.

Bármennyire igyekeztem ugyanúgy járni,
A foltot az átlátszó rajban is meglátni,
Tövisek között így nefelejcs maradtam,
Rókák között sarki bundámban kapartam,
Fejemet fel mégsem akartam emelni,
Úgy vágytam én a nyáj zömével legelni.

Most, hogy belenéztem a patak tükrébe,
A többiek gyapja, hogy átvedlett szürkére,
Megértém: más rétekhez szabtak engem külön,
A fojtogató tömeget így messziről kerülöm,
S nem fogom lelkemet fakóra meszelni -
Nem vágyom már a nyáj nyűgjével legelni!

Páran gúnyt űznek ez örök szabályból,
Van olyan, ki juhszőrt sötétebbre mázol,
Ám gyorsan lekopik a színtelen festék,
Mert senkinek sem jó, ahová terelték.
2015. július 14.

Megosztás a facebookon